Roosevelt téri Halászcsárda
Szeged, Roosevelt tér 14.
Tel.: +36-62/555-980
Nyitva tartás: minden nap 11-23-ig.
Bejárás napja: 2011. október 2. és december 3.
Maledictus piscis in tertia aqua, azaz Átkozott a hal a harmadik vízben, tartja a régi latin mondás. Az említett “harmadik” víz arra céloz, amit az avatatlan ember innék a halra (mely az elsőben élt, a másodikban főtt), aki nem ismerné a bölcs tanácsot, hogy a halat jóféle borocskával megöntözni, minekutána megette az ember. (Magyar Elek: Az Ínyesmester szakácskönyve, 157.)
Egy kis bevezető mikrohistory...
Halászléből ezerféle van, de az egyik legismertebb, már-már nemzeti szimbólummá magasztolódó Tisza menti, ezen belül is talán a szögedi halpaprikást (azaz Jókai, Mikszáth vagy Móra után halászos-lét) említik. Kultusza a húszas-harmincas évek historizáló, népies (a halételek megfogyatkozásán és elszegényedésén merengő) irodalmi életében bontakozott ki. Ám a halászlé közel sem oly ősi szerzemény, mint azt gondolnánk. A paprika térhódításával a reformkorban jött az úri helyeken divatba, és csak a XIX. század második felében terjedt el a polgári háztartásokban. A későbbi mítoszát árnyalva, első leírása sem a Tisza vagy (Duna menti) régióból, hanem Keszthelyről származik. Horváth József Elek (1784-1835) kaposvári gimnázium igazgató tollából. 1828-ban lovaskocsival utazott Szombathelyről Kaposvárra, útleírása a Sas c. folyóiratban 1832-ben jelent meg, amelyben így közölte receptjét:
„...visszamenénk a szőllőhegybe egy szíves keszthelyi lakoshoz halászlére meghivatva. Ennek mi Vas vármegyében csak hírét hallánk, de ezt a jóságot, mellyet ez a szájjal éreztet, nem is képzelheted; pedig mi együgyű annak készítése! Összveszednek tudniillik mindennemű halat, s annál jobb minél többnemű kevertetik össze, ezeket darabokra metélvén, bográcsba rakják, s megsózván egy egész paprikát és egy fél marok vörös hagymát közibe hintnek, s eképpen a bográcsba befojtván tulajdon gőzében párolják. Annakutána egy kis sárgás rántást csinálnak, melyet vízzel kavart vörös borral –melybe ismét petrezselymet és kakukkfüvet hánynak –, felöntik s egyszer felforrni engedvén kitálalják. Valamint igen egyszerű ennek készítése, úgy íze felséges.”
Forrás: Balázs Mester (azaz Draveczky Balázs), Újabb történetek terített asztalokról és környékükről 178.
Bródy Sándor (1863-1924) “A főzés művészete” című századvégi munkájából kiderül, hogy milyen volt a halászos lé etalonja a boldog békeidőkben (már az úri középosztályi körökben). Így vélekedett a halas ételek készítésének művészetéről (részlet):
„A hal férfiak külön kultusza, szakácsnék vesződsége! Vajjon volt-e már nő, aki halat tudott főzni? Egy volt az Isten nyugosztalja. A férfiak azonban mind halfőző zsenik. Tudniillik ami a halpaprikást illeti, amelynek főtörvényei ezek: Meg kell párolni a jó sok vöröshagymát vízben, zsír nélkül, de nem sárgára és nem végképp zsámiskára. Most következik a tengernyi paprika. Aztán maga a hal. És pedig: sok kecsege legyen benne, Aztán ponty, csuka, harcsa, tokk, czigány és fehérhal is, ha van. A késsel behasgatott húsdarabok, különösen a farkak és fejek még vibrálnak az imént elmúlt élettől. A vér frissen serked ki belőlük. Hamar besózni és be a lábasba vagy bográcsba, gyors tűzre. Hadd főjjön, forrjon, buzogjon egy negyedóráig. A másik negyed órában már lassabban főhet. Legkésőbben háromnegyedóra alatt tálalni kell.”
Forrás: Balázs Mester, Újabb történetek terített asztalokról és környékükről 182.
A kis múltidéző bevezető után térjünk rá a jelenre, nézzük a szegedi hallé egy reprezentatív vételezési lehetőségét:
A Belvárosi-híd lábánál a Roosevelt téren sétáltunk - ha Ice-T lenne itt a burgertmájszter, bizonyára ekettőt már nem így hívnák, bár lefogadom, mint a pocakját szeretve dédelgető asztali örömök barátjának is nehéz lenne fogást találnia az itt székelő halászcsárdán (és annak nevén) – amit a helyiek és a cégbejegyzések csak Sótatóként tartnak számon.
Az étlapon a halételek lajstroma széles, és olyan ritkaságokkal – régen bevettnek számító halas fogásokra akadhatunk, mint a Káposztás harcsa (csuporban, vele sült kenyérrel), Pontypaprikás tejfölös-kolbászos túróscsuszával vagy Makói haltepertő, rántott hagymakarikákkal. Halléből ez a választék: vegyes (harcsa, pontya, apróhal), harcsa, boszorkányszigeti batyus (filézett pontyhallé, tésztabatyukban főtt halbelsőséggel), filézett pontyhallé (ez kis adagban is kérhető) és halbelsőség csészében.
Kiülünk a kerthelységbe, az egyik utolsó szép őszi napon. Várunk, eltelik egy perc, eltelik két perc. Szemkontaktus felvétele, keresése a pincérekkel, hátha kapcsolnak, már öt percnél járunk, semmi, eközben három-négy pincér (összesen legalább heten vannak szolgálatban!) azon tanakodik, hogyan rendezzék vissza az asztalokat egy német túristacsoport után... Úgy kell nekünk, miért nem segítünk inkább nekik? Megtesszük amit tudunk, és elmegyünk az étlapért, hogy ezzel is csökkentsük túlterheltségüket. A nyolcadik percnél jött az integetős fázis, hátha méltoztatik észrevenni az egyik minket. Végül - úgy a 9-10. perc derekán - sikerült elejteni egy példányt (halászlére sóvárgó igyekezetemben szó szerint majdnem elgáncsoltam, egy kokáért). Szegény pincér fáradt lehetett, mert elfelejtett gondolkodni: elnézést nem kért, és a szándékunkat, miszerint többféle hallét is kipróbálnánk, eléggé nehezen fogadta be: „úgy is egy az alapja mindnek” félmondattal próbálta csillapítani érdeklődésünket. Végül egy vegyes hallében és egy tejfölös túróscsuszával kiegyeztünk, s némi aggodalommal vártuk az eredményt.
Ám szerencsére mind a halászlé, mind a túróscsusza hibátlan volt. Olyan itt a hallé, amilyen az én nagykönyvemben meg van írva, ezért kipróbálásra javasoljuk! Eszerint nem túl sűrű alaplés – nem szeretem a nagyon sűrű, nehéz, passzírozott halleveket. Ez itt épp megfelelő állagú és ízű és két ember jóllakik belőle. Mellé a ház kimért bora (Chardonnay) fröccsként kérve még épp iható, sajnos a buborék hibádzott belőle.
A jó étel után már kevésbé zavarja az embert a slendrián kiszolgálás, megszépült, tulajdonképpen nincs itt semmi gond, elfelejtettük. És tényleg, a végén mintha a pincérünk is rátalált volna a vendéghez vezető útra.
Amit hiányoltam kissé az étlapról – főleg a másnaposság csúnya kórságából gyógyulni vágyók érdekében – az a korhely halászlé! Lehet, nem itt mérik a legjobb hallét Szegeden, de a belvárosban biztosan ez a legalkalmasabb, ezért a tér neve legyen mostantól Sótartó! Javasolt utirány innen két sarok keletnek, majd betérés a Palánk cukrászdába (Oskola utca 1.) egy jó feketére és egy sütire.
Bankkártyával is fizethetünk, a számla pontos, tételes. A hely sűrgős retesztelést igényel!
Fogyasztott ételek és italok:
1 korsó Dreher Classik 500,-
1 Chardonnay hosszúlépés 200,-
1 Szegedi vegyes hallé 2100,.
1 Házi túróscsusza tepertővel 900,-
Összesen 3700,- (14,23 Euro)
És a mély nyomokat hagyó pontypaprikás kolbászos túróscsuszával (1900,-):
Értékelés: 10/7,5